2. fejezet - Doll's

2. fejezet – Doll's

- Az egész abba a nyamvadt bárban kezdődött. - kezdtem bele, közben a lábaimat magam elé húztam fel a székbe, a fejemet a térdeimre támasztottam 

- Talán, ha akkor, oda nem megyek be, akkor nem történik ez. 

- Pontosan mi, Ms. Cooper? - vetett rám ismét kérdő pillantást a doktornő, akit egyébként Evelynnek hívtak. 

Felsóhajtottam, a szemeimet lehunytam, majd a gondolataimba olyan mélyre ástam magam, hogy teljesen úgy éreztem, hogy újra ott vagyok. 

- Egy kakaót kérek! - tápászkodtam fel a bárszékre, miközben Alex a kézitükrében nézegette magát. Barna, vastag haját igazgatta csücsörítve, majd jobbra-balra fordítva a fejét, mosolygott. Rápillantottam, éppen csak egy pillanatra, és hűvös tekintettel nézett rám vissza. Tudta, hogy valami bánt, a szemeit összeráncolta és próbálta ki teleportálni az agyamból a gondjaimat, hogy megláthassa ő is azokat, hogy végre megértsen. 

Felsóhajtottam, mire a kakaómat kihozták, és a szívószálat kezdtem benne kevergetni. 

- Olyan egyedül érzem itt magam. - kezdtem a panaszkodást Alexnek, elvégre a legjobb barátnőm volt, már... Nem is tudom mióta. 

- De hát én itt vagyok neked Em! - szólított fel, majd kezeit széttárta. Nem volt túl halk típus, nem érdekelte, hogy kik vesznek körül minket, vagy hogy ki hallja azt, amit beszélünk. Bár, ebben teljesen egyformák voltunk, csak éppen nem abban a pillanatban. 

- Tudom, tudom... Csak tudod, például, sosem megyünk el moziba, nem csinálunk csajos programokat, mindig valami közbe jön vagy neked, vagy nekem. Ritkán kijövünk a Doll's-ba, és ennyi. Semmi érdemlegeset nem csinálok. - pillantottam rá, közben a kakaómba szürcsöltem. A Dolls Devilton legrégebbi bárja. Minden fiatal idejön, ha elakarja ütni az időt úgy, mint mi. Devilton egy kisváros, népessége körülbelül 20.000 lakos, és átlagban mindenki ismer mindenkit. A pletykák hamar terjedtek, így hamar megismert mindenki mindenkit. 

Ezután... - felnéztem a székből, és a doktornőre pillantottam. A szemeim könnybe lábadtak, a levegőt elkezdtem kapkodni, majd nyeltem egy nagyot. 

- Ezután mi történt Ms. Cooper? - nézett rám ismét csak kérdően Evelyn, és várta a folytatást. A szemébe néztem, majd egy pillanatra elvesztem a gondolataimban.
-  Megjelent Ő. - szegeztem le röviden.
- Ki az az, ő? - kérdezett vissza Evelyn, majd szemeimet ismét lehunytam, a gondolataimba ismét elmeredtem. 

- Rendben – kezdett bele Alex – akkor holnap elmegyünk vásárolni. Mit szólsz hozzá? - nézett rám teli vigyorral, és a barna szemeiben csak úgy égett a jó kedv. 

Ekkor az ajtó csilingelésére lettünk figyelmesek mind a ketten. Későre járt, ilyenkor már nem igazán szoktak bejönni a Doll's-ba. Egy fiú jött be. Amikor megláttam, a szívem hevesen kalapálni kezdett. A testem átmelegedett, a levegőt halkan, de kapkodva vettem. Mellénk állt a pulthoz, és egy Fantát kért ki magának. Egy lány is vele volt, a kezét fogta. Hűvösnek tűnt a levegő kettőjük között, én pedig csak figyeltem kitágult szemekkel a fiút. 

- Föld hívja Emet! - bökött oldalba Alex, hogy vegyem már észre magam, hogy fél perce őket bámulom. 

Magamhoz térve Alexre pillantottam nagy szemekkel, és az ajkaimat beszippantva csalfa mosolyt szegeztem a számra. Alex ugyanígy tett, majd felállt a székről, kiment a mosdóba. A fiút, és a feltehetőleges barátnőjét figyeltem még pár percig. A levegő kettőjük között megfagyott, majd kisebb vitába keveredtek, vagy már előzőleg is abban voltak. A lány fogta magát, és kiviharzott a Doll's-ból. A srác egyedül maradt, én pedig úgy gondoltam, hogy átülök a másik oldalára, megkérdezem ki ő, mert eddig még sosem találkoztunk. Alex a mosdóból kifelé tartott, amikor én a kakaómat megemelvén, letápászkodtam a magas székről, a 160 centiméteremmel, és a fiú másik oldala felé veszem az irányt. Egyszer csak megbotlottam valamiben, ami, mint utólag kiderült Alex lába volt, és a kakaómat a fiúra öntöttem. Kitágult, ijedt szemekkel figyeltem pár másodpercig majd a pulton lévő szalvéták felé nyúltam, és sűrű bocsánatkérésbe kezdtem, miközben a fiú ruhájáról kezdtem letörölgetni a kakaó folt nyomait, amit nem mintha letöröltem volna, csak még jobban szétkentem. 

- Jó, jó, elég, köszönöm! - szólt rám hűvösen a srác, én pedig még ijedtebben a szemébe néztem. 

- Bocsánat, én, sajnálom, nem akartam! - próbáltam védekezni, és bocsánatot kérni. Valóban nem akartam, de valahol, örültem egy kicsit annak, hogy Alexnek köszönhetően ez történt. 

- A nevem... - túrtam a hajamba összezavarodottan - a nevem Emily. Emily Cooper. - próbáltam erőltetni egy mosolyt az arcomra, majd a kezemet nyújtottam udvariasan neki. 

Felhúzta az egyik szemöldökét, ránézett a kezemre, majd biccentett csak egyet. 

- Theo – ezzel meg is fordult, és a kijárat felé vette az irányt. Zavarodottságomban fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, vagy mit csináljak. Komolyan itt hagyott? Gondoltam magamban, majd visszapillantottam Alexre, aki az ajtó felé biccentett nekem, ezzel jelezve, hogy menjek utána. Töprengtem még pár másodpercig, majd gondolkodás nélkül utána indultam. Az ajtót kinyitván láttam, amint az eget nézi a Doll's előtt zsebre tett kezekkel. Egy fekete melegítő volt rajta, fehér sportcipővel, és egy piros kabáttal. A haja borzosan állt, nem volt túl hosszú, de túl rövid sem. Karba tettem a kezeimet, és elindultam felé. Hideg volt, és az eső is cseperegni kezdett. 

- Theo? - szólaltam meg halkan a háta mögött, majd a fejét oldalra fordította, valószínűleg látta, hogy ismét én vagyok az, majd újból az eget kezdte bámulni. 

- A barátnőd? - álltam mellé, az eget bámulva én is, majd az járt a fejemben, hogy minden bizonnyal a legrosszabb beszélgetéssel indítottam, amivel csak lehetett.

- Valami olyasmi - vont vállat, és az eget bámulta továbbra is. 

Zavarban voltam, nem tudtam mit mondhatnék, vagy hogyan elegyedhetnék beszélgetésbe, ha ennyire nincs kedve, vagy ha ennyire nem kíváncsi rám.
- Miért ácsorogsz itt? - nézett rám féloldalasan, kissé lenézően.
Nyeltem egyet, hirtelen nem tudtam mit mondjak, így csak lazán vállat vontam én is, ahogyan ő, és az eget bámultam továbbra is. Féloldalas mosoly jelent meg a szája sarkában, majd ismét felfelé nézett.
- A neve Cora. Egy hangyányit összevesztünk, de nem baj - vont vállat - majd kibékülünk.
- Értem. - szippantottam be az ajkaimat, majd a fogaimat kezdtem összekoccintani a hidegtől. Végül is, egy szál pulcsi decemberben nem a legszerencsésebb viselet. 

- Itt laksz Deviltonban?
- Aha. - biccentett ismét.
- Te mindenre biccentesz? - néztem rá kérdően, az egyik szemöldökömet felvonva.
Erre nem mondott semmit, csak vállat vont. 

Felsóhajtottam, majd elindultam a parkoló felé lassan, karba tett kezekkel.
- Most hová mész? - nevetett gúnyosan.
- Haza megyek, késő van, fázom, esik az eső, te pedig csak vállat vonsz és biccentgetsz. - ezzel mentem tovább. 

- Nem fogsz félni hazamenni? - gúnyolódott tovább.

Nem szóltam semmit, csak mentem a magam útján egyenesen, tovább. Elindult felém, a kabátját levette, majd miután mögém ért, rám terítette. 

- Meg ne fázz nekem, nem venném a lelkemre. - biccentett szintén, majd utánam gyalogolt. 

- Most haza fogsz kísérni? - néztem rá kérdően. 

- Annyira azért nem - ráncolta a szemöldökét. Idáig a sarkig eljövök veled, onnan meg megyek haza. 

- Akkor miért adtad rám a kabátodat, ha 2 perc múlva úgy is vissza kell adnom? - néztem rá kérdően. 

Vállat vont majd tovább sétált. - Nálad maradhat, máskor visszaadod. 

Egy apró mosolyt ejtettem, a szemem sarkából figyeltem rá. 

A sarokhoz érve láttam, amint nem fordul le, nem köszön el, hanem tovább jön velem. Úgy gondoltam, nem fogom firtatni a témát, és hagyom, hadd jöjjön. Idegen volt, de mégis, volt benne valami különleges...Valami megmagyarázhatatlan. 

A szemeimet kinyitva a doktornő ült előttem. Az egész kép amit a visszaemlékezés közben láttam, csak egy szürreális jelenet volt. Nem volt ott. Valóban nem volt ott. 

- Ms. Cooper... - köszörülte meg a torkát Evelyn. - Ön Devilton-t emlegetett... Ugye tudja, hol vagyunk most? - vetette fel a kérdést. 

- Persze. - vágtam rá. - Deviltonban. 

A doktornő arcán zavarodottságot, és egy csipetnyi megszeppenést láttam, egy apró mosollyal megfűszerezve. 

- Glendale-ben. - szegezte le, majd lepillantott az asztalra pár másodpercig, ezután egy leheletnyi erőltetett és kétségbeesett mosollyal nézett tovább engem. 

A szemöldökömet összeráncoltam, és zavarodottan, lassan körbenéztem. 

- Ms. Cooper, jól esne egy tea, vagy esetleg egy kávé? - mosolygott rám kedvesen a doktornő. 

Bólintani kezdtem lassan, zavarodottan még mindig. - Egy kakaó jólesne. 

Ezzel a doktornő kiment az irodából, én pedig az ablak felé vettem az irányt, és hidegen bámultam kifelé rajta, amíg a rendelő ajtaja ki nem nyílt.