1. fejezet - A Terápia

1. fejezet - A Terápia

Városunkat aznap több ízben is vastag és sűrű ködréteg lepte el. A félórás időintervallum otthonról egészen az orvosig éppen elég idő volt ahhoz, hogy elgondolkodjak. Itt állok, csurom vizesen a taximat várva az esőben, és álmodozom olyan személyek után, akik valójában, elvileg, nem is léteznek. Itt állok, és látom amint a torony órája ketyeg, az idő múlik, és éppen most készülök bevallani egy teljesen idegen embernek azt, hogy megőrültem. A taxim megérkezése után a félórányira lévő épületbe vitt, ahol besétálva elkapott a tisztítószerszag. Az egyik szobában kirakósokkal és dobó játékokkal játszottak a körülbelül 30 éveiben járó fiatalok. A szemeiket úgy meresztették rám, hogy félve sétáltam végig a hosszú fehér folyosón. A fekete fehér tornacipőmmel sáros lábnyomokat hagytam magam mögött, a fekete kabátomat levetettem, és próbáltam minél távolabb tartani magamtól, mert vizes és hideg volt. A székre leülve, a kontyomat szétszedtem, majd egy kicsit helyre ráztam a már amúgy is vizes hajamat. 

     Ültem a székben, a kezeimet a lábaim alá támasztva, és az órát figyeltem. Az óra ketyegése kényszeresen zavart, úgy éreztem egyik hangosabb, mint a másik, és néha a fejemet rántottam egy-egy ilyen hangra. Végig azok az emberek jártak a fejemben, akik megváltoztatták az életemet. Szinte még hallottam a hangjukat, éreztem a meleg leheletüket amint a testem fölé hajolva kétségbeesett hanggal próbálnak feléleszteni. A gondolataimat csak-csak megzavarta az óra számomra hangos ketyegése. A hajamba túrtam, és felsóhajtottam. Próbáltam elűzni a sok zajt, ami körülvett, próbáltam kizárni, sikertelenül. Amikor ott voltam, hogy befejezem ezt az egészet és haza megyek, megjelent a doktornő. 

  - Ms. Cooper? – állt előttem a fehér köpenyében, kezében egy papírral. A tolla a köpenyének a zsebébe volt rakva, szőkés-barna haja összekontyolva, és a szemüvegét igazgatta. Bólintottam. 

  - Kérem, fáradjon velem. – el is indult az egyik irodába. Betessékelt, majd szólt, hogy üljek le. 

A falak fehérek voltak, a két oldalsó falon egy-egy képkeret lógott, benne egy-egy oklevéllel.  Egy ideig még nézelődtem, mire a doktornő kérdően nézett rám, várva, hogy elfoglaljam a helyemet. Vettem egy nagy levegőt, és félénken leültem. A lábaim ismét nem értek le a földre, így megint csak lóbálni kezdtem, beszippantott ajkakkal, kezeimet a combjaim alá gyűrve. 

  - Tehát? - vetett rám kérdő pillantást – Az ön neve Emily Cooper. Igaz? – ezen részen már elmosolyodott, megpróbált a bizalmamba férkőzni, tudtam én, hogy mennek ezek a dolgok. De, engem nem fog megtörni. Ismét nem beszéltem, csak bólintottam. 

  - Elmondaná, hogy mit érez most? – kezdett kérdezgetni az érzelmeimről, amelyekről tudom, hogy jobb, ha nem beszélek. 

  - Fáradtságot. – vágtam rá röviden, majd az egyik festmény felé pillantottam. Felsóhajtottam ismét. Tudtam, hogy ez így nem fog működni. Vagy beszélek, és elmondom azt, ami velem történt, vagy hallgatok, de akkor örökre. 

Nyeltem egyet, mielőtt még bármi mást is kérdezhetett volna, evvel jelezve, hogy folytatom a mondandóm. 

  - Érdekesen. – kezdtem bele – Lehet, hogy teljesen feleslegesen jöttem ide. Úgysem hinne nekem, és úgysem jutnánk előrébb a helyzetemmel. – néztem ezúttal először, a szemébe. 

  - Kérem, nyugodjon meg kedves Emily. Előrébb fogunk jutni, ebben biztos vagyok. De ahhoz, hogy ez sikerüljön, és hogy ez az eljárás sikeres legyen, ahhoz meg kell nyílnia nekem. Nem kell többször elmesélnie, csak most az egyszer. Ígérem. – a szemüvegét levette, majd két könyökével az asztalt kezdte támasztani érdeklődően.